boost

nyelvtanulás

bevallom, az arab óráimról keveset tudok mesélni, ami sajnos szörnyen fájó pont az életemben, mivel hat év rendszeres tanulás és gyakorlás után nemes egyszerűséggel mindent elfelejtettem, leszámítva talán pár kötőszót, ami családomban a mai napig rendszeresen használunk, és melyek annyira fontosak, hogy később a férjemnek is megtanítottam őket, annak ellenére, hogy neki semmi köze a világ azon részéhez. utólag vicces belegondolni, hogy szüleimet akkor mennyire zavarta, hogy arab barátnőimmel a helyi értelmiségre oly jellemző kevert nyelven beszélek én is. véleményük szerint nem azért járatnak egy méregdrága iskolába, hogy 'félig' tanuljak meg egy nyelvet.

a szüleimnek tehát fontos volt, hogy megtanuljak rendesen franciául, így az első évben hetente ötször jártam magántanárhoz, vagyis minden nap iskola után apámmal beültünk az autóba, és elkocsikáztunk a város túloldalára, ahol 20 emeletes panelek álltak, erős ellentétben a mi kerületünk kertvárosias négy-öt emeletes épületeivel. én másfél órát töltöttem a tanárral, aki egy középkorú, türelmes nő volt, apám eközben hazament, majd újra értem jött, kifizette a tanárt, majd hazavitt.az autóban kérdezgette, hogy mit tanultam, de mivel ő nem tudott franciául, én meg nem tudtam elmondani magyarul, hogy milyen nyelvtani szerkezetet ismertem meg épp aznap, a beszélgetéseink általában teljesen másra terelődtek.

az út a tanárhoz egy körforgalmon keresztül vezetett, és egyik alkalommal egy akasztott ember lógott a körforgalom közepén. emlékszem, apámmal mindketten annyira meglepődtünk, hogy valahogy nem is tűnt olyan drámainak az egész, hat éves fejjel talán nem is tudtam, hogy mit látok, és azt végképp nem tudtam felfogni, hogy milyen rezsim képes nyilvános kivégzéseket rendezni, majd ott hagyni lógni a hullát napokra. akkor nem tudtam felfogni, most meg bevallom, nem akarom felfogni, nem mérgezhetem meg gyerekkorom legboldogabb pillanatait a felnőttkori tudatosságommal.

a franciatanárom a nappalijában tanított, ennek megfelelően a lakása többi részét sose láttam, leszámítva egy miniatűr konyhát, ahol egyszer öntött nekem egy pohár vizet. a nappali tágas volt és mégis zsúfolt, mint arrafelé minden nappali. központi helyen a TV állt, aranyozott állványon, a fal mentén pedig két kanapé sorakozott egymás mellett, szintén az aranyozott fajtából. arrafele az embereknek nagy családjuk van, és ha vendégeket hívnak, akkor legalább húsz főről van szó, így két hat személyes kanapé igazán a minimum, aminek illik lennie egy jól felszerelt háztartásban.

emlékszem, akkor jelentek meg az első konzolok, amiket mi akkor még TV-játéknak hívtunk. ez volt a Super Mario és később a Sonic hőskora. életem első konzolját pont a tanáromnál láttam, és annyira lenyűgözött, hogy megígérte, hogy ha el tudom ragozni a lét igét legalább négy igeidőben, játszhatok vele az óra végén. utólag kicsit abszurdnak tűnik, ahogy egy középkorú nő és egy hat éves kislány a vibráló TV előtt a földön ülve PONG-oznak, de ez az élmény annyira meghatározó volt nekem, hogy még mindig emlékszem rá. pedagógiailag sem volt utolsó megoldás, egy év alatt a tanár maga mondta, hogy mostantól elég hetente egyszer járnom, aztán valahogy azok az alkalmak is elmaradoztak, én meg vidáman beszélgettem mindenkivel az iskolában.

utólag nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem többre a tanárból vagy az óráiból, amikor évekkel később én is elkezdtem franciát tanítani, sokszor próbáltam meg felidézni, hogy én hogyan tanultam meg, hátha ez nyújt valamilyen támpontot, de nincs semmilyen emlékem a folyamatról, olyan, mintha egyszer csak bekapcsolták volna a francia nyelvet az agyamba, és azóta ott van, teljes egészében.

a sors iróniája, hogy arra viszont tisztán emlékszem, hogy tíz évvel később hogyan tanultam meg magyarul, mert az előzetes feltételezésekkel ellentétben az anyanyelvemből nem voltam olyan kompetens, mint...a másik anyanyelvemből.

írta: noor, 2011. aug. 6. 17:17 - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek
Megalománia! Főoldalra vele!

az iskola

a külföldi francia iskolák meglehetősen furcsa képződmények. céljuk, hogy a valamilyen okból külföldön dolgozó francia állampolgárok gyerekei részesülhessenek a francia állami oktatásban. ennek több következménye is van:

egyrészt az osztályok összetételét jelentősen meghatározza az adott országban jelenlévő francia állampolgárok tevékenysége, így például merőben más a hangulat, ha a szülők között diplomaták és régészek vannak, vagy ha különböző hipermarketek árufeltöltőinek a gyerekeivel jár együtt az ember.

másrészt ezek az iskolák egy az egyben követik a francia tantervet és nagyon nagy előnyük, hogy pontosan ugyanazt tanítják a világ összes pontján. tudván, hogy én összesen négy ilyen intézménybe jártam négy különböző országban, könnyű megérteni, miért tekintettem a francia rendszert, a francia gondolkodást második otthonomnak, hisz a szüleimet leszámítva ez volt az egyetlen folytonosság az életemben 18 éves koromig. az egy másik kérdés, hogy ez milyen identitászavarokat szült bennem 18 éves korom után, de talán egyszer arra is fény derül itt.

harmadik és egyben legszórakoztatóbb adottságuk ezeknek az iskoláknak, hogy tele vannak kényszermegoldásokkal, amelyek az iskola méreteiből adódnak. a Sivatagi Országban például mindössze négy százan jártak az iskolába, ebbe beleszámított az óvoda is. ennek megfelelően tantárgyanként legfeljebb két tanár volt, akik az egész iskolát tanították és megesett, hogy össze kellett vonni osztályokat, hogy elérjék legalább a tíz fős létszámot.

a családias hangulatot csak erősítette a tény, hogy iskola egy régi lakóházban kapott helyett, amit még csak nem is különösen alakítottak át, három szinten voltak a tantermek, a legtöbbnek volt erkélye, a titkárság egy nagyobbacska konyhában kapott helyett, a wc-k meg igazi fürdőszobákban voltak. emlékszem, minden termet egy előszobából lehetett megközelíteni, ahol fogasokon lógtak a kabátjaink. a szintek között egy szűkös lépcsőházban rohangáltunk föl-alá, amit nem arra találtak ki, hogy több száz felszabadult diák rohanjon le rajta a nap végén, így itt sikerült életemben először, de sajnos nem utoljára leesnem a lépcsőn.

mint annyi mindent, azt is csak évekkel később értettem meg, hogy egy iskola általában nem így néz ki, az udvar általában nem egy leaszfaltozott kocsibeálló, a rajzteret pedig rendszerint nem a télikertben rendezik be. de hát mit tudtam én, hat évesen, amikor első nap, macis hátizsákommal beálltam az elsősökhöz és felmentem velük a magas földszintre. mit tudtam én, mi vár itt rám. nem rettegtem az iskolakezdéstől, mert azt se tudtam, mi vár rám és családomból senki se tudott felvilágosítani ebben a kérdésben, mert szüleim franciául nem tudtak, bátyám pedig csak gimnáziumban csatlakozott be ebbe a rendszerbe.

ezért hát amikor bementünk a terembe, leültettek valahova és kedvesen mosolyogtak rám, én vadul koncentráltam, hogy ne felejtsem el azt a két dolgot, amit tudok: zsömápelszüzán és zsöpöáléotoálett. ez utóbbinál még a kérdőhangsúly is fontos lett volna, de ennyi mindenre nem tudtam koncentrálni, mert az osztálytársaim egyre újabb és újabb füzeteket rántottak elő, némelyik kockás volt, némelyik vonalas, de volt egy olyan, amit egyszerre volt kockás és vonalas, na ezt nem tudtam hova tenni, hogy minek mind a kettő egyszerre, annál is inkább, mert nálam volt egy pár fehér papírlap és egy ceruza.

aztán amikor elkezdtünk írni tanulni, akkor már tudtam, hogy azért van olyan sok kis vonal a kockákon belül, hogy az ember pontosan a második vonalig húzza fel a t betű szárát. 20 év távlatából egy másodpercnek tűnik az idő, amit ezeknek a dolgoknak a felfogásával töltöttem, de az igazság az, hogy alig értettem, mi folyik körülöttem és az első évben gyakorlatilag naponta értek meglepetések és felismerések. fantasztikus érzés volt például amikor az általam ismert két francia mondatról kiderült, hogy szavakból áll össze, melyeknek külön külön is van értelmük.

az első meglepetés akkor ért, amikor első nap bejött egy idegen nő az osztályba, beszélt valamit a tanárnővel, majd az osztályhoz fordult és tőlük is kérdezett valamit. nekem annyi tűnt fel, hogy ez a nő nem franciául beszél, de valamiért úgy éreztem, engem ez az egész nem érint. mint kiderült, mégis érintett, mert pár perccel később már egyértelműen hozzám beszélt érthetetlen nyelven, majd franciául, majd megint érthetetlen nyelven. valami isteni szikra hatására rájöttem, hogy a nemzetiségemre kíváncsi, és jobb híján magyarul válaszoltam neki, amit mázlimra megértett és ez alapján besorolt az egyik csoportba.

így kerültem a kezdő arab nyelvcsoportba ahol hat éven keresztül heti öt órában próbáltam elsajátítani az irodalmi arab szépségeit.

 

írta: noor, 2010. dec. 10. 12:37 - címkék: és kategóriák: - 1 komment
Megalománia! Főoldalra vele!

az első, tétova hetek

A megörökölt lakáshoz nem fűződik semmilyen kellemes élményünk, egyrészt mert az egész lakás nagyon sötét volt, másrészt mert abban a rövid időben, amit itt töltöttünk, betörtek hozzánk és elvitték anyám kedvenc ékszereit (és bizonyára még sok mást is, de gyerekfejjel bennem csak ez maradt meg). Én akkor még kicsi voltam, de évekkel később egy balul elsült balatoni nyaralás kapcsán tudtam meg, mit érezhetett anyám, amikor szanaszét dobálva találta az alsóruháit, a komoly érzelmi értékű ékszereinek pedig lába kelt. Talán nem is a pénzben kifejezhető értéket siratjuk ilyenkor, hanem a saját lakásunk, az életterünk megszentségtelenítése annyira megrázó. Mit érdekelt engem az ősrégi telefonom, sokkal inkább aggasztott az a sáros lábnyom a földön heverő bugyimon.

Egyetlen személyes élményem van ezzel a lakással, az is valójában bátyámhoz kötődik. A sivatagi országba augusztus végén érkeztünk, nekem pedig szeptembertől iskolába kellett járnom. Bár ez bennem akkor nem tudatosult, az ott tartózkodásunk első heteit családom lázas szervezkedéssel töltötte és próbálta eldönteni, hogy melyik iskolába járasson engem. Az angol és az amerikai iskolák anyagi okokból kiestek, a szovjet szóba se jöhetett, a németet anyám túl "katonásnak" tartotta (való igaz, akkoriban a (bizonyára kelet-német) óvodában már kiscsoportban  is azt tanították a gyerekeknek, hogy kézfogással illik köszönni a felnőtteknek), a pakisztáni színvonala legendásan rossz volt, annak ellenére, hogy elvileg a brit oktatási rendszert követték. Így nem maradt más, mint a francia, ami mellett szólt ráadásul, hogy bátyám korábban már járt oda, ezért "majd tud nekem segíteni".

Az a bizonyos "segítség" egy baromi nagy pofon volt az iskolakezdés előestéjén, amikor harmadszorra is rosszul kezdtem el mondani az ABC-t. A pofon helye másnap is meglátszódott az arcomon, én pedig egy életre megtanultam, hogy a "cé" az bizony "szé", ha a fene fenét eszik, akkor is.

Bár nem egy lakásról van szó, mégis érdekes, ahogy ezen a ponton a francia nyelvvel kaptam egy új otthont, amit hat éves korom óta nem tudok elhagyni. Időről időre persze kicsit átrendezem, esetleg frissítem, vagy pont, hogy hagyom romba dőlni, de akárhonnan jövök, mindig ide térek haza, mindig itt érzem magamat igazán otthon, itt lehetek igazán önmagam.

Mert a kezdeti kudarcok után sokkterápiával röpke 8 hónap alatt megtanultam franciául, 3 évvel később már versíró versenyeket nyertem, színházi társulatot vezettem (9 évesen! képregény-adaptációkat adtunk elő az osztálykirándulásokon, egyszer majdnem leestem a színpadról napszemüvegben, jó buli volt), cikkeket írtam az iskolaújságba. Franciául gondolkodtam, franciául álmodtam, franciául számoltam, szinte franciává váltam, de csak szinte és ez később még fontos lesz.

Azt pedig, hogy pontosan hol is tettem szert erre a tudásra, hamarosan elmesélem.

írta: noor, 2010. okt. 19. 23:00 - címkék: és kategóriák: - 4 komment
Megalománia! Főoldalra vele!

volvo

A megörökölt autó egy Mazda volt, de különösebb emlékem nincs róla, pedig legalább egy évig azt használtuk.  Mielőtt kimentünk a távoli országba, elég keveset autóztam, azt is nagyszüleim Ladájában, aminek a hátsó ülésén durva kockás pokróc volt és mindig furcsa szag volt benne. Ehhez képest feltételezem nagy változás lehetett a modern japán autó, de az igazi áttörést az egy évvel később megérkező vadonat új 740-es Volvo jelentette.

Ez az autó kisebb-nagyobb kihagyásokkal végig kísérte életem elmúlt 20 évét. Még emlékszem, amikor a katalógusból választják ki szüleim, hogy milyen legyen a fényezés színe és milyen legyen a belseje. Akkoriban még nem volt beleszólásom a családi döntésekbe, ami utólag belegondolva nem is baj, mert az akkori agyammal nem tudtam még értékelni a fehér szín szépségét, főleg egy olyan kubista csodán, mint ezen a Volvón. Bezzeg, amikor egy éve nászajándékba megkaptuk a családi autót, már büszkén mutogattam mindenkinek, mintha bármi közöm lenne ahhoz, hogy mennyire szép ez a modell.

Amikor végre megérkezett a várva várt jármű, úgy rohamoztuk meg, mint akik életükben most látnak először autót. A Volvo óriási volt és gyönyörűen csillogott-villogott. Gyerekszemmel akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor felfedeztük, hogy a csomagtérből van egy kis ablak az utastérbe (egyébként a sílécek szállítására találták ki, a sivatagi városban mi inkább a partvisnyelek tárolására használtuk). Kikönyörögtem apámtól, hogy hadd utazzak egy rövid úton (a kaktuszerdőtől hazáig) a csomagtartóban, úgy, hogy az ablakon keresztül beszélgetek közben velük. Mondanom se kell, ez még a légzsákok, gyerekülések és egyéb biztonsági intézkedések kora előtt volt, de apám már így sem rajongott annyira az ötletért.

Az autót mindenki imádta, apám azért, mert akkora erő volt benne, hogy úgy érezte, egy tankban ül, anyám azért, mert a lehajtható szemellenzőben volt kis tükör, bátyám pedig szimplán élvezte, hogy van egy normális autónk.

Húszas éveim közepére tudatosult bennem, hogy a Volvo afféle hitvallás, megszállottságot és függőséget okoz, Volvo tulajdonosok dudálnak kedvesen egymásra, főleg ha ebből a lassan 20 éves modellből maradt még egy nekik, és hiába fogyaszt 14 liter benzint városban, és hiába nem lehet vele sehol se parkolni, és hiába nem bírja a csúszós havas utakat (ami elég paradoxális egy svéd autó esetében), a Volvót imádni kell, amikor 120 kilométer felett csilingelni kezd, ha kell, egészen Riminiig, hogy lassíts; imádni kell, mert sosem hagyott minket cserben.

Akkor sem, amikor az Öböl háború elől menekültünk és egy kora hajnalban karácsony körül bedobtuk a csomagtartóba a bőröndöket és nekivágtunk a sivatagnak. A küszöbön álltunk, amikor megcsörrent a telefon, de már nem vettük fel, nem akartuk senki orrára kötni, hogy hova megyünk. Utóbb kiderült, a követségről telefonáltak, hogy menjünk, ahogy csak tudunk. Jellemző módon addigra már minden nyugati állampolgárt hazahívtak, bezártak a külföldi iskolák és a nemzetközi légitársaságok sem vállalták, hogy berepülnek a távoli ország légterébe, lévén kicsit túl közel van a háborús övezet. Maradt hát nekünk a Volvo, ami becsületesen hazarepített minket a Taurus hegységen keresztül, ahol akkor még nem építették meg az autópályát, és őszintén szólva mind eléggé rettegtünk, hogy a havas szerpentineken esetleg megcsúszik az autó. Egy szörnyű, fűtés nélküli motelben szálltunk meg, ahol gyerekszemmel szórakoztatónak tűnt, hogy a pizsamám fölé felvehetem még a sárga melegítőmet is, pedig eddig mindig azt tanították, hogy az ember csak pizsamában fekszik ágyba. A Volvoból szálltunk ki, amikor egy török benzinkút mellett leszállt mellettünk egy AWACS, mi meg csak ámultunk és bámultunk, és időben kapcsoltunk, hogy talán ne fényképezzünk. Végül 3 nap alatt tettük meg azt a röpke pár ezer kilométert, ami elválasztott minket Pesttől.

Később, amikor a távoli országból egy még távolabbiba költöztünk, felajánlották, hogy megvehetjük imádott (szolgálati) autónkat jutányos áron. Azt hiszem, a 90-es évek közepén nem túl sok ilyen autó rohangálhatott Budapesten, bár az is igaz, hogy nem igazán rohangált, mert egy garázsban állt a Rumbach Sebestyén utcában, azóta már lebontották őket, de most is parkoló van a helyén.

Búcsúzóul elhatároztuk, hogy mi magunk hozzuk haza a távoli országból, addigra bátyám már külföldön tanult, így hárman zötykölődtünk végig fél Európán. Ezúttal kicsit komótosabb tempóban haladtunk, Görögországban még kompra is szálltunk, a hátsó szélvédőn található matrica a mai napig hirdeti, hogy mi a Minoan Lines szolgáltatásait vettük akkor igénybe. Az autót púposra töltöttük a költözés romjaival, egy héten keresztül egy teli bőröndön aludtam a hátsó ülésen (és megjegyzem, még így is kiválóan elfértem), miközben szüleim időnként berakták az autóban található kazetta egyikét, az István a királyt, vagy Jesus Christ Superstart. Az idő nagy részében azonban csönd volt, vagy ők beszélgettek egymást között, én pedig úgy tettem, mint aki alszik és persze hallgatóztam. Unalmamban azzal szórakoztam, hogy minden elismételtem a fejemben, ami elhangzott, talán ezért lett jó a memóriám.

A Volvo most is a ház előtt áll, dísztárcsáit még 20 éve lopták le, de azóta szinte változatlan állapotban kíséri szemmel életem minden fázisát. Ha nem lenne, talán el se hinném, hogy gyermekkori emlékeimet nem álmodtam.

 

írta: noor, 2010. ápr. 1. 12:58 - címkék: és kategóriák: - 2 komment
Megalománia! Főoldalra vele!

Cham Palace

Azok az egzotikus élmények 6 éves koromra nagyon messzire vittek engem, nem csak kilométerben, de kultúrában is mérve, egy olyan helyre, ahol korábban már jártam, sőt, ott születtem, de erről akkor semmilyen emlékem nem volt. Emlékszem, szüleim úgy ítélték, elég komoly vagyok már ahhoz, hogy elárulják, a nyár végén elköltözünk, csak ne mondjam el senkinek, erre természetesen már másnap ezt magyaráztam az óvodában mindenkinek.

Utólag az idő megszépíti az emlékeket és boldogan gondolok vissza erre az országra, de ha teljesen őszinte szeretnék lenni magammal, arra is emlékszem, hogy mennyire féltem, mennyire sírtam, hogy szeptembertől nem a deák téri általános iskolába járok majd, hanem elmegyek majd valahova, amiről nem is tudtam, hogy létezik és mellesleg nem is nagyon izgat, hiába magyarázzák nekem, hogy milyen csodás hely.

A repülőútra nem igazán emlékszem, arrafelé a Malév valamiért mindig éjfél után indul, valószínűleg lefektettek aludni, aztán felébresztettek indulás előtt, de talán fennmaradhattam sokáig, mindenesetre akkoriban (sem) szerettem repülni, egyáltalán nem voltam az a gyerek, akit lenyűgöz a repülés vagy akármi, utáltam az egészet és egyetlen egy célom volt évekig: minél gyorsabban elaludni. A távoli országba menő járatokon ez a késői időpont miatt is könnyű volt, illetve akkoriban még simán elbűvöltem a stewardesseket, akik mindig találtak nekem egy üres sort, ahol eldőlhettem az egész útra. Mellesleg kaptam felfújható repülőt, extra desszertet, füldugót, papucsot, éjszakai maszkot és még nem is tudom micsodát, mert egyrészt Business Classon utaztunk, másrészt én voltam az egyetlen gyerek ezeken a nem túl népszerű járatokon.

A távoli városból első képem a teljes sötétség volt, de a számomra addig ismeretlen meleget szinte még most is érzem a bőrömön. Kijött értünk valaki a reptérre, nagyon nagy autója volt, én a hátsó ablaknál ültem, de alig láttam ki, nagyon sokáig mentünk egy nyíl egyenes úton, már majdnem elaludtam, nem értettem semmiből semmit, szüleim angolul beszéltek, bátyám is kedvesen társalgott velük, én pedig butának éreztem magamat, hogy nem értem, mit mondanak, az ablakon  nem lehetett kilátni, aztán egyszer csak megjelent a város maga, mindenhol fények, ismeretlen épületek, amikről kiderült, mecsetek. Hajnali 4 óra volt, bár elmagyarázták, hogy az ott már 5 óra, amit nem tudtam felfogni, hogy lehet több idő, mindenesetre éjszaka volt és sötét, mégis forgalom volt az utcán. Hiányoztak a széles utcák, mint a körút, nem volt villamos, a házak is kisebbek voltak. A járda mindenhol magas volt, a szélét fekete-fehérre festették, olyan ez még most is, mint egy álom, amiről nem tudtam eldönteni, hogy kellemes-e, vagy sem.

Hajnali öt óra lehetett amikor elértünk a hotelbe, izgatott voltam és hulla fáradt, már majdnem elaludtam, amikor felcsendült a müezzin, nem értettem, miért énekelnek az éjszaka közepén, mi értelme ennek az egésznek. Később annyira megszoktam a hajnali öt órás felhívást az imára, hogy miután visszaköltöztünk Európába, fél éven keresztül minden éjszaka felébredtem, amiért nem hallom az megszokott dallamot.

Az első hetet, egy szállódában töltöttük. Ilyen szállódát még sosem láttam, elképzelhetetlen magas volt és az előterében egy márvány szökökút csobogott. A padló is fehér márványból volt, talán ez az anyag az, amit a leginkább tudnék azonosítani a távoli várossal. Bárhol, ahol megfordultam, márvány padló volt, olyan, amit csak ott lehet, mert ott nem egyszer, nem kétszer, hanem inkább ötször, hatszor csiszolják fel, így nem túlzás azt állítani, hogy már már életveszélyesen fényes.

A hotel lobbyjának egyik sarkában, a kínai étterem ajtaja előtt, két telex ciripelt rendületlenül, ontották magukból a papírokat, sosem értettem, hogy miért nem tépi le őket senki, de órákig tudtam nézni, ahogy a tű ciripelve teleírja a papírt, majd visszamegy a sor elejére és teker egyet a papíron. Talán akkor kezdődött az érdeklődésem az írógépek iránt, gyerekkorom jelentős részét könyvek másolásával töltöttem egy táskában szállítható írógépen. A telexgépek mellett egy miniatűr japánkert állt, a közepén kis patakkal, amiben igazi víz csordogált. Így utólag belegondolva, meglehetősen abszurd, hogy a kínai étterem ajtajában egy japánkert állt, de arrafelé az ilyen részleteken nem szokás fennakadni.

A hotelnek egyébként a későbbiekben is komolyabb szerepe volt életünkben, lévén itt volt a távoli város egyetlen kínai étterme. Szüleim már születésem előtt is jártak oda, így amikor 4 évvel később visszatértünk, a tulaj szívélyesen üdvözölt minket, ami talán nem annyira meglepő, mint hogy amikor néhány éve visszamentünk nosztalgiázni, akkor újabb 10 év kihagyás után szintén üdvözölt minket. Az étterem maga egyébként nagyon sötét volt, legendás történetek fűződnek a fényviszonyokhoz, amikor mindenki kénytelen volt ugyanazt rendelni, mert senki sem látta igazán az étlapot, szemüveget meg hiúságból nem hordtak apám üzletfelei és feleségeik, kivéve anyukám, aki világ életében szemüveges volt. Számomra döbbenetes hely volt az étterem, ahol tehén és malac alakú fémtálakon hoztak ki hangosan sistergő, frissen sütött ételeket. A kerek asztal közepén először láttam forgó lapot, amire ráhelyezik az ételeket, és mindenki magához forgathatja a szimpatikusat. A szalvéta szövetből volt és mindig páva formára volt hajtogatva. Ez volt az a hely, ahol egy életre megkedveltem a citromos csirkét, de azóta sem tudom utolérni azt a mesebeli ízt, amit gyerekkoromban annyira szerettem, pedig rendületlenül járom a kínai éttermeket azóta is.

A hotel másik adottsága volt még, hogy volt uszodája, ami a nagy melegre való tekintettel igazán remek volt. A távoli ország klimája ellenére kevés medencével vagy stranddal volt ellátva, a külföldiek többnyire vehettek napi belépőt a helyi szállodák medencéihez. Hogy pontosan mennyire is volt meleg, talán elárulja a tény, hogy a tetőteraszon található medencét nyáron fedték be, hogy megpróbálják leárnyékolni. Időről időre hétvégén az egész napot itt töltöttük, korán kellett menni, mert gyorsan megtelt a nekem akkoriban óriásinak tünő kék mozaikos medence. Amikor életemben először jártam ott, még nem is tudtam úszni, így többnyire csak egy úszógumiba kapaszkodva tehettem bármit is. A nap kiemelkedő élménye volt, amikor ebédre rendeltünk egy klub szendvicset, amiről sokáig úgy tarottam, hogy a világ legjobb dolga, míg rá nem jöttem, hogy a helyi interpretációja a dolognak nem más, mint egy egyszerű sonkás-sajtos szendvics, szép, háromszög alakúra vágva. Italnak mindig limonádét fogyasztottunk, ami már-már annyira savanyú és édes volt egyszerre, hogy köhögni kellett utána, ezért egy üveg víz is mindig volt a kezünk ügyében.

Bevallom, nem tudom, mivel telt az első hetünk, én csak arra emlékszem, hogy egyszer csak lett egy autónk és egy lakásunk, mindkettőt apám elődjétől örököltük és egyiket sem kedveltük igazán...

 

 

írta: noor, 2010. jan. 22. 2:49 - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek
Megalománia! Főoldalra vele!

Lenin körút

A Lenin körúti lakás óriási volt. Szép,századfordulós házban volt a második emeleten, de olyan magasak voltak az emeletek, hogy egyszer, amikor leejtettem a gumibabámat az erkélyről, hirtelen úgy éreztem, elnyelte az aszfalttenger.

A leválasztott lakások sajátosságaiból adódóan volt egy 25 négyzetméteres előszobánk, amiben ugyan volt egy beépített szekrénysor, de ezen kívül nem sok minden, talán csak apám evezőpadja, amit nem használt soha. Történelmi pillanat volt, amikor ebben az előszobában megtanultam biciklizni rózsaszín kis biciklimen, először fehér műanyag pótkerekekkel, majd egyszer csak "véletlenül" anélkül, amikor az egyik kerék eltört és leesett, de én ezt nem vettem észre.

A bicikli egyébként központi téma volt akkor az életemben. Mivel ebben a házban a körfolyosó még a békebeli árkádos fajta volt, nem pedig az életveszélyes leszakadós, megengedték, hogy a gangon fel-alá biciklizzek. Ezt egy idő után marhára eluntam, és átmentem a másik lépcsőházba, mert kérem itt olyan is volt. Ott persze már nem volt luxus terazzós árkádos körfolyosó, és rendesen le is gyalultam az egyik öregnéni növénygyűjteményét, amiért nagyon haragudott rám. Én nagyon megszeppentem, és sokáig nem mertem visszamenni a gangra, maradt az előszoba, körbe-körbe. Aztán egy nap vettem a bátorságot, és a virágok mellett hagytam egy cetlit, amire ákombákom betűkkel felvéstem, hogy "ne tessék visszatenni". A növények hamarosan eltűntek az utamból, és mindenki nagyon boldog volt.

Nem csak az előszoba volt óriási, hanem a két szoba is, mindkettő negyven négyzetméter körül volt, és ha hozzátesszük a négy-huszas belmagasságot és az én akkori nyolcvan centimet, joggal mondhatom, hogy a lakás egyszerűen szédítő volt.

A két szoba egymásból nyílt, de az előszobából is meg lehetett őket közelíteni, így apám boldogan behódolhatott mániájának, miszerint csak az óramutató irányának megfelelően lehet közlekedni a lakásban. Akkor is így ment körbe a lakásba, amikor én már rég lefeküdtem. A régi kazettás parketta recsegett a lába alatt, de ahogy az utcazajt, ezt is meg lehetett szokni. 

Én a "kisebbik" szoba (mindössze harmincnyolc négyzetméter...) egyik sarkában aludtam, fejem felett modern festmény, rajta vörös testű nő háttal, és az azt fogdosó lila és zöld kezek, a mai napig nem tudom, ki festette. Ágyam bevonata barnás szöszmösz volt, néha azzal szórakoztam, hogy kitépkedtem a szöszöket, de valahogy sosem szűntek meg. Bátyám bezzeg azzal szórakozott, hogy bevágott az ágyneműtartóba, rám csukta az ágyat és ráült az ágyra. Egy idő után rájöttem, hogy nem akkor enged ki, amikor sikítok, hanem amikor abbahagyom a sikítást, fulladást tetetve.

Ugyan az ablaktól a legtávolabb eső helyen aludtam és a ház fala legalább fél méter vastag volt, a körút zaját sehogy sem lehetett kizárni. Emlékszem, sokáig azt hittem, hogy gyerekkoromban még éjszaka is járt villamos a körúton, míg rá nem jöttem, hogy bizonyára csak én feküdtem korábban.

Bár végül e miatt a zaj miatt költöztünk el a Lenin körútról, a mai napig imádom hallgatni a forgalom zaját, az gumik sercegését, amikor nedves az aszfalt, az egyre ingerültebb dudálást, a villamos monoton zakatolását, amit egy idő után úgy sem hallasz, mert annyira megszoktad. Két alkalommal éltem olyan helyen, ahol ez a zaj nem létezett, és mindig hiányérzetem volt tőle.

Hosszú és keskeny erkély húzódott mindkét szoba előtt. Azt hiszem rajtam kívül senki sem ment ki rá soha, én viszont az unalmas nyári szünetben sokat ücsörögtem itt és számoltam, hány piros autó megy el alattunk. Meglepően sok emlékem fűződik ehhez az erkélyhez, mint például az, amikor apám egy nyári zivatar alkalmával kirohant, hogy gyorsan lemossa az erkélyt, amit máskor a járókelők miatt nem lehetett. Én kimentem vele, és elmesélte, hogy a lajhárok annyira félősek, hogy csak esőben mernek pisilni, nehogy valaki észrevegye őket. Erről az erkélyről láttam Kádár János temetését, bár fogalmam se volt, hogy ki ő, de érdekes volt, hogy nem jár a villamos, és ilyen sok ember hömpölyög a koporsó után az utcán. A nagy körúti csőtöréskor sem járt a villamos, amikor fél méteres víz állt a járdán, és apám jött haza Bangladesből, ahol szétszakadt a bőröndje, ezért egy spárgával kötötte össze, a nadrágját pedig feltűrte, hogy ne ázzon el. Vidám és groteszk nap volt, emlékszem.

A nagy szoba egyik sarkában aludtak szüleim, melletük állt Terézia, az óriás könyvszekrény, ami később tényező lett családunkban költözéskor, hisz "olyan lakásba nem megyünk, ahol Terézia nem fér el". Teréziával szemben szerényen meghúzódott egy IKEA kanapé, ami most az én nappalimat teszi otthonosabbá. Amikor anyám rendelte a katalógusból, még nem is volt Pesten Ikea, Bécsből hozták át. Ha jól számolom, talán egy évvel fiatalabb, mint én magam.

A lakás többi része már nem volt ilyen túlméretezett, a konyha például egészen kicsi volt, a belőle nyíló félszoba bátyám birodalma volt, nem igazán tudom megítélni a méretét, mert többnyire mindig a "Menj ki!" üvöltés fogadott benne. Az biztos, hogy volt benne egy dologzó galéria, ahol bátyám programokat írt a Commodore 64-re, és egyszer úgy leesett a létrán, hogy csupa vér lett minden. 

A spájzban már kicsit gyakrabban jártam, ott volt apám műhelye, itt tanultam meg lemezt fűrészelni, meg azt, hogy mi az a satu. A falon rengeteg tűzzománcport tartalmazó üvegcse volt, szín szerint sorba rakva. Mai agyammal gondolkodva nem tudom, anyám hova rakhatta a krumplit és azokat a dolgokat, amiket más normális családoknál a spájzban szokás tartani.

A konyháról egyébként kevés emlékem van, kivéve azt, hogy mindig a Calypso rádió szólt, és hogy egyszer elmentünk sétálni, és a Hősök terén anyám rádöbbent, hogy nem zárta el a gázt a meggyleves alatt. Bátyám kicsit túlzó mozdulatokkal bekommandózta magát a lakásba, én meg boldogan vihorászva követtem, élveztem a játékot, ő meg nagyon letorkolt, hogy akár füstmérgezést is kaphatok, ne ugráljak itt. A meggyleves egyébként szénné égett, de semmi sem gyulladt ki, így egy lábason kívül nem igazán vesztettünk semmit az ügyön.

Vidám emlékeim vannak erről a lakásról, leszámítva azt a kellemetlen malőrt, amikor Enya "Sail Away" című számára lelkesen megperdültem, olyan szerencsésen, hogy ajakkal előre felkenődtem a fehér alapon virágos tapétára, évekkel később is látható volt a vérnyom. Emlékszem, másnap az óvodában alig győztem rejtőzködni az óvónénik elől, mert jött mindegyik megnézni a háromszorosára dagadt alsó ajkamat, és ez engem nagyon idegesített. Viszont azt tudom, hogy vidáman voltam bárányhimlős pont a születésnapomkor, a tortámon több marcipán figura is volt, biztos mindenki emlékszik, azok a hengerszerű elefántok meg cicák, most már nem gyártanak ilyeneket. Külön boldogság volt, hogy mivel "beteg" voltam, nem kellett felöltöznöm, így azt hiszem az volt eddig az egyetlen torta, amin a gyertyákat pizsamában fújtam el.

A Lenin körút hatvan-valahányból egyszer csak Teréz körút tizen-valamennyi lett, mi meg hirtelen külföldre költöztünk, és hiába jöttünk vissza nyaranta ebbe a lakásba, arról a korszakról már nincs túl sok emlékem, elnyomták az egzotikus élmények.


 

írta: noor, 2008. dec. 7. 20:21 - címkék: és kategóriák: - 2 komment
Megalománia! Főoldalra vele!

A Szomory Dezső tér

Sok időt tőltöttem a Szomory Dezső tér egyik házában, hallgattam a szőkőkút zubogását, majd egy idő után nem hallottam már semmit, mert a szőkőkút kiszáradt, lett helyette McDonald's, aminek zúgott a szagelszívója, és az utolsó kisföldalatti, amit valamiért jobban lehetett hallani, mint bármi mást.

Óriási lakás volt, de lehet, hogy csak én voltam kicsi, a középső szobából nyílt még kettő másik, egy jobbra, egy meg balra. Az egyikben ott volt még nagypapám varrógépe, de ő rá már alig emlékszem. A halála után nagymamám mindent elajándékozott, de erre sem emlékszem, csak úgy mesélték, hogy azok a jó kis szabó ollók... Azért mindent nem ajándékozhatott el, mert én emlékszem még a pedálos Singerre és a formatervezett nagy fém ollókra. Volt ott még egy hosszú fa rúd is, fém szegéllyel, azzal mérte az anyagot. Apám ma azzal piszkálja ki a kulcsos lift zárát, ha beragad.

A belső szobában, amit valamikor leválasztottak, és nem vették a fáradtságot, hogy a kétszárnyas ajtót rendesen felfalazzák a szomszéd felé, ott volt egy óriási asztal, nem rég tudtam meg, hogy akkora, mint egy ágy, kilencvenszer száznyolcvan, méregettem is bőszen, hogy elférjen most már az én lakásomban.

A bejárati ajtó felett egy idő után megjelent az én dédnagymamám fényképe, nem értettük, hogy nagymamám miért rakja ki hirtelen hetven évesen anyukája képét a falra. És nem értettem azt sem, hogy miért hallgatott el mindenki, amikor a képet nézték, és én bejöttem megnézni a legendás dédit, akit szélütés ért és ágyban feküdt évekig, "de azért meg tudott enni egy tálca mignont, ha arról volt szó". Családom nagy része bőszen hadonászott a kép, majd felém, ekkora tudtam meg, hogy "tisztára, mint a dédi".

Emlékeimben az asztal lenyűgöző volt, nagymamám ebben tartotta a sok fontos papírt, a másik oldalon meg a gyöngyfűzéshez szükséges cérnákat, néha pár gyöngy is akadt a fiókokban. A legérdekesebb mégis a sok sok fénykép volt, ami az asztal tetején pihent, egy üveglap alá szorítva. Ott volt az egész család, kicsiként, nagyként, mindenkin ugyanaz a szocreál kék anorák volt, nehéz megállapítani, hogy én vagyok-e az, vagy tíz évvel idősebb unokabátyám. Voltak ott persze nyugatibb képek is, diszidált nagybátyám arcképe Bécsből, majd Kanadából, majd a gyermekei képe, kanadai unokabátyám modern fecskéje a tatai tónál. Minden nyáron, amikor mentünk látogatóba, végigkérdeztem, hogy ki kicsoda, pedig nagyon is jól tudtam, de szerettem, amikor nagymamám mesélt. És persze azért is kérdeztem, mert nem tudtam nem észrevenni, hogy belőlem van a legtöbb ezen az asztalon, az én pufók fejem vigyorog minden sarokban. Középen ott volt nagymamám kedvence, ahol két évesen a rácsos ágyban állva meglehetősen bambán húzom fel lecsúszott rózsaszín gatyácskámat. Nagypapámról, akire nagymamám egyszer azt mondta, hogy "sosem szeretett más férfit", csak egy igazolvány kép volt a jobb sarokban, meg egy megsárgult kép a kutyával, akiről én már csak hallottam, de tudom, hogy az összecsavart újságpapírtól nagyon félt.

Az idő nagy részében nagymamám inkább hallgatott. Ült a középső szobában, kötögetett és nézte a Dallast. Szegény, miatta az egész ház a Dallast nézte, vagy legalábbis hallgatta. Aztán vettünk neki egy extra hosszú zsinórú fejhallgatót és kedvesen bológattunk, amikor elpanaszolta, hogy motyognak az emberek. Sokat ültünk a tévé előtt kettesben, vagy akár többen is. Itt láttam először a Jesus Christot, amitől sokkot kaptam, nem a keresztre feszítés miatt, hanem azért, mert a zenéjét évek óta ismertem, és nem tudtam, hogy kép is jár hozzá. A Picasso kalandjait is ebben a lakásban láttam először, még a régi tévén, aminek rácsos a hangszórója a képernyőtől jobbra, legutoljára egy balatoni nyaralóban láttam ilyet.

Volt még egy konyha és egy fürdőszoba is, mára tudom, hogy az volt ám az igazi retró, de akkor csak azt láttam, hogy régi fekete-fehér csempe van a földön mindkettőben, és a kád akkora, hogy elvesztem benne. A mai napig előttem van a fehérnek az a jellegzetes árnyalata, amikor negyven év alatt egyszerűen nem lehet tisztára mosni már. De a legmeglepőbb mégis az volt, hogy nagymamám rózsaszín Gabi fogkrémmel mosott fogat, bezzeg nálunk mindig csillámos, fogfehérítős amerikai márkák voltak. A fürdőszobából indult egy misztikus hátsó folyosó, ezt szerettem a legjobban, mindig ott csatangoltam, amikor már untam a családi összejöveteleket és nem tudtam több süteményt enni. Ellenben másik nagyszüleimmel, itt nem voltak játékok, hogy szórakoztassam magam, ezért rendkívül hatékonyan tudtam hajtani a varrógépet.

A folyosót mindenki raktárnak használta, több mázsa bronzöntvény hevert itt-ott, nagybátyám fotó nagyítógépe, abból az időből, amikor még érdeklődött a fotózás iránt, apám IPM-jei itt várták, hogy történjen velük valami, sok sok sárga kötetes krimi itt sorakozott.

Mert érdekesmód, könyv, az kevés volt ebben a lakásban. Viszont rengeteg masszív bútor tornyosult minden szobában, köztük az az angyalkás tálaló, aminek rejtett fiókjai voltak, és nagymamám egyszer megmutatta, hogy melyik hol van, de miután meghalt, sosem tudtam meg, hogy vajon megnézte-e őket valaki, vagy a tálaló új tulaja egyszer csak majd nagyon meglepődik, ha elég leleményes. A tálaló súlyához még egy óriási kép is hozzájárult, legalább tizenkét négyzetmétert foglalt el nagymamám békésen kötögető feje felett, egy barokk kép utánzata, jobb csücskébe beletűzve az eredetiről egy fekete-fehér képeslap, Isten se tudja, hogy került a családba, most szüleim ágya felett lóg, és bár nem tartom szépnek, semmiért sem hagynám eladni.

A tálalóhoz tartozott egy vitrin és egy óriási ebédlőasztal. Mindez annyira nagy volt, hogy az erkélyajtón alig lehetett kimenni, mert az ajtóban még egy virágtartó is állt, a függöny meg mindig nagyon poros volt és rossz volt hozzáérni. Tulajdonképpen nem is tudom, miért ragaszkodtunk hozzá, hogy minden évben kimenjünk az erkélyre, csak azért, hogy tíz másodperc után halálfélelemben beronhanjunk, és megállapítsuk, hogy "csoda, hogy ez az erkély még nem szakadt le", hát igen "hisz ezt a házat bombatalálat érte a háborúban, le is szakadt a másik lépcsőház". Ezt elmondogatták újra és újra, mintha ezen múlna, hogy az erkély a helyén marad.

A mai napig megnézem az erkélyt, ha arra járok. Még mindig nem szakadt le. 

írta: noor, 2008. nov. 25. 0:46 - címkék: és kategóriák: - 8 komment
Megalománia! Főoldalra vele!

Koncepció

Hosszú kihagyás után újabb koncepció blogot indítok, semmi hétköznapi nyavalygás, semmi önboncolgatás, csak a koncepció. És mi is az? Leírom az összes helyet, ahol aludtam valaha. Persze nem emlékszem az összesre, de így is akad pár emlékezetes ágy. És persze nem az ágy a lényeg, hanem a körülötte lévő történetek. 

 

írta: noor, 2008. okt. 4. 12:52 - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek
Megalománia! Főoldalra vele!